Ma van az AIDS világnapja, így nincs is tökéletesebb alkalom arra, hogy megosszam veletek a betegséggel kapcsolatos tapasztalataimat.

Félévente járok szűrésre, általában júliusban és januárban. Nézőpont kérdése, hogy elég gyakori-e ez: egyrészt biztos van, aki háromhavonta jár, másrészt viszont ezzel az évente kétszeri alkalommal is túlszárnyalom az emberek többségét, akik nemhogy évente, de még kétévente sem járnak szűrésre. Idén januárban is voltam és gondoltam, kipróbálom az ujjbegyes gyors tesztet, mert azért mégiscsak barátságosabbnak tűnik, mint a hagyományos vérvétel. Sohasem szerettem a tűket. Egészen 24 éves koromig fektetve kértem a vérvételt, annyira kivoltam tőle, ma már megy ülve is, de még most sem nézek oda. Szóval ujjbegy. Megvolt, harminc percet kellett várni az eredményre, közben szólt James Brown "I Feel Good"-ja, amit rohadt morbidnak találtam egy HIV-rendelőben, el is poénkodtam rajta egy barátnőmmel Facebookon. Letelt a félóra és még nem szóltak ki. Óra tovább ketyeg, harminckettedik perc. Harmincötödik. Baszki. Negyven perc telt el, mire kiszóltak, hogy megvan az eredmény, én pedig ekkorra már tudtam, milyen eredmény születhetett.

Reaktív. A reaktív eredmény azt jelenti, hogy a teszt érzékelt fertőzést, így meg kell ismételni azt hagyományos vérvétellel is, csak hogy megbizonyosodjanak a dolgokról. Eredmény egy hét múlva.

Az az egy hét életem legszörnyűbb egy hete volt. A reaktív teszteredmény után hazamentem és csak ültem az ágyon. Nem is tudtam igazán hova tenni a dolgot. Mégis kitől kaphattam el? A júliusi szűrésem óta csak három pasival dugtam, ebből egy komoly is volt. Mindig védekeztünk és tudtam, hogy ők sem fektetnek meg akárkit, hogy a faszba kaphatták volna el bárkitől. Estére már teljesen kész voltam, továbbra is csak az ágyban feküdtem, cikáztak a fejemben a szarabbnál szarabb gondolatok, láttam magam előtt, ahogyan elmondom néhány barátomnak és eltávolodnak tőlem, ahogyan egyszer csak megtudja anyám és összeomlik, ahogyan mindenbe szarni fogok mostantól, mert úgyis vége lesz az életemnek, s ahogyan örökre magányos maradok, mert esélyem sem lesz ismerkedni. Hát ja, csak nyugtatóval sikerült elaludnom. Aznap és másnap sem ettem semmit, csak az ágyamban feküdtem. Néha magam előtt volt a laptop és kutakodtam a neten sztorik és kezelések után, meg utánaolvastam annak is, hogy melyik európai országban él a legtöbb HIV-pozitív és akkor oda kéne költöznöm, hogy minél több esélyem legyen érvényesülni. Önmagam sanyargatása és a sztorik olvasása kitartott három napig. Három napig alig ettem, nem keltem ki az ágyból és dolgozni se mentem.

Aztán a negyedik nap valami megváltozott. Sikerült kitápászkodnom a hálószobából, le is zuhanyoztam, el is tudtam indulni melóba, de előtte teleraktam a telómat mindenféle vidám, életigenlő zenével, hogy úton hallgathassam őket. A semmiből valahogy megnőtt bennem a harci kedv, hogy engem eddig sem tudott senki és semmi megállítani, s most a kurva HIV-nek sem fog sikerülni. Még a PlayStation-ön is agresszívabban játszottam és sokkal vehemensebben mentem az ellenség után. A negyedik naptól a hetedik napig úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy legyőzzenek, haladnom kell előre, az élet nem áll meg. Egyből megértettem, miért szólt James Brown dala a rendelőben.

A hetedik napon visszamentem a teszteredményekért. Hepatitisz: negatív. Ghonorrea: negatív. HIV: negatív. Kiderült, hogy egy hete álpozitív eredmény született, ami a hivatalos statisztika szerint csak az esetek 2-3%-ban fordul elő, ami abszolút bullshit, mert több haverom is kapott már álpozitív gyors teszt-eredményt. A gyors teszt ugyanis nemcsak a HIV-et észleli, hanem azt is, ha éppen meg vagy fázva vagy valaki melletted tüsszentett egyet az utcán és te belélegezted. Iszonyatosan érzékeny, épp ezért iszonyatosan megbízhatatlan is. Soha ne kérjetek gyors tesztet, nem éri meg az egy hetes agonizálást. Persze, lehet, hogy ti nem vagytok annyira paranoidok, mint én, de bizonytalan pozitív eredménnyel hazamenni nem kis szívroham. A legbiztonságosabb módszer továbbra is a hagyományos vérvétel, a gyors teszt felelőtlen. Mi van, ha valaki depressziós, nem bírja a dolgot és kárt okoz magában, közben meg végig negatív volt?

Az egy hét alatt végérvényesen megtudtam magamról, hogy nem vagyok az a könnyen feladós fajta, s ha egyszer ne adj ég tényleg elkapnám, akkor sem törnék meg egy életre. Mert nem kell. Még a HIV sem elég ok arra, hogy lemondj magadról és feladj mindent, amit addig akartál az életben. Megtanultam, hogy bárki, bármikor fertőzött lehet. Diplomás, szakmunkás, fehér, fekete, szingli, nem szingli, a HIV nem válogat. Az emberek, főleg a párkapcsolatban lévők, persze szeretik ezt hinni, de honnan tudjátok, hogy a pasitok vagy csajotok egyszer nem dug félre valakivel és viszi haza a vírust? Az, hogy elkapjuk-e vagy sem, srácok és lányok, csak és kizárólag a szerencse kérdése. Hogy mennyire vagy szerencsés aznap. Nem hibáztathatunk valakit csak azért, mert nem volt annyira szerencsés, mint mi. A negatív státuszunk megtartása érdekében mi pedig csak annyit tudunk tenni, hogy továbbra is mindig gumival csináljuk.